Összekötözött szárnyakkal repülni

Régen létrehoztam már ezt a blogot, és sokszor nézegettem hogy jó lenne írni valamit. De ritkán érte el valami "vizes" az ingerküszöbömet. Ami elérte, az meg annyira magasra lőtt hogy inkább nem írtam le. Ami meg a saját szárnypróbálgatásom - kísérletezésem, azt nem feltétlenül érdemes leírni, mert nekem fontos, de más számára valószínűleg érdektelen.

A napokban viszont "faltörő" élményem volt: úgy hozta a bátor szerencse ( = "bátraké a szerencse", és rólam meg tudjátok hogy "nem bátor az csak vak"), hogy Katica barátnőm autista kislányával voltam medencében.

És akkor máris jön, hogy kavarodik fel megint és EMKzni kell: amikor látom hogy azt írom hogy "kislány", és közben tudom hogy 11 éves, akkor fájdalom van bennem, mert tudom hogy a saját lányomra nem mondtam már 11 évesen hogy "kis"... csak hogy lány. Mert "nagy" volt. De milyen szükségletem kiabál vajon? Egyenrangúság lehet?
Biztonság?
Igazságosság? (Ilyen nincs!!)
Egyértelműség?
Szeretet?

És ahogy magamba nézek, egyenrangúság az. Hogy ha egyik 11 és lány, akkor a másik sem "kis"...
És amikor azt látom hogy így írom, akkor fájdalmat érzek, mert egyenrangúságra van szükségem... és azt kérem magamtól, hogy ezt a lányt, aki éppen autista, lássam valóban 11-nek (és ne 5-nek).

És amikor erre gondolok, akkor hála van bennem, hogy az én gyerekeim egészségesek... és minden este megköszönöm.

Na, szóval ott voltunk a medencében, a lány lubickolt az édesanyjával, majd amikor ő elfáradt, akkor ajánlottam magamat...
Amiket megfigyeltem: először a fejét mindig távol tartotta tőlem, akkor is ha átölelt... aztán: jó nagyokat forgott horizontálisan, miközben nagyokat nevetett... aztán egyszercsak valami történt, mert teljesen ellazulva hozzám bújt, megölelt és a nyakamba hajtotta a fejét. (Valaki aki dolgozik autistákkal, azt mondta hogy ez nagy dolog.)

De ezzel az írással nem az volt a célom, hogy kibeszéljem, vele mi volt, hanem hogy elmondjam miért volt ütős az élmény.

Kb. a 2. pillanatban amikor felvettük a haptonómiás kontaktust (madzsarul megfogtam a kezét), megéreztem mi van belül: egy pillangó, gúzsba kötött szárnyakkal... És összeszorult a torkom, a szívem, a gyomrom, hogy van ilyen... A pillangó, aki rebegteti a szárnyát, mégsem tud repülni. És szinte átfolyt rajtam ennek a fájdalma, szomorúsága. Már értem miért ordít az az autista aki ordít.
Most, ahogy írom is érzem mekkora hatással volt rám: másként nézek azóta szét a világban. Eddig is boldogan éltem (amíg meg nem haltam), de most látok más színeket is.

Köszönöm, Katica és Bori!



A képet köszönöm a www.jattdisite.com -nak.